NULLADIK

Halihó Drágaságok !

Íme, ígéretemhez híven megérkeztem a Nulladik résszel, azaz a történetem prológusával, tehát igazából ez afféle bevezető, nem is lett túlságosan hosszú, remélem nem bánjátok !

Most, ha megengeditek beszélnék egy kicsit a leendő bejegyzéseimről. Mint már említettem az ELŐSZÓ-ban, ez a történet valamivel komolyabb hangvételű lesz, sőt találhattok benne igen borús részeket is. de, hogy mégse ijesszelek el benneteket az olvasásától, elárulom, hogy mi a célom vele: szeretném bebizonyítani Nektek és mindenkinek, hogy egy unalmasnak látszó, 'komoly', esetleg szomorkás blog is lehet érdekfeszítő, izgalmas, sőt még vicces is !

Nagyon igyekezni fogok, hogy efelől sikerüljön meggyőznöm Titeket - ha esetleg nem így gondolnátok - e történet során.

Na, de hagyom mostmár a hegyi beszédet, jó olvasást és nagyon-nagyon boldog karácsonyt, valamint kellemes téli szünetet kívánok Nektek, drágaságok !

 

U.I.: Elképesztően köszönöm a 17! feliratkozót és a több, mint 6600 oldalmegjelenítést !

Tiara Cassie B. Xx

___________________________________________

KÍN
 

A cellában állandó szürkület uralkodott, mindössze egyetlen egy gyér napsugár tört utat magának a parányi, ablaknak csúfolt lyukon, megvilágítva a levegőben szállingózó porfelhőt. Egy fiatal lány - nő - lábait szorosan karolva, fejét erőszakosan térdeihez szorítva gubbasztott a sarokban. Zokogott. Keservesen zokogott. Válla folyamatósan rázkódott feltörő könnyei miatt, levegőt is alig kapott. Azonban néha elhallgatott és még szuszogását sem lehett hallani. Aztán újra csak néma, fájdalmas sírása töltötte be a teret.

A börtönteremre néző, végtelen hosszúságúnak tűnő folyosón halk, majd egyre hangosabb cipőkopogás hallik. A lány hirtelen, ijedten szívja be a levegőt, újból  kegyetlen némaság ülepszik a cellára, de az éles kopogás megmarad.

A hosszas zajongás véget ér, a katonai bakancs közvetlenül a rácsok előtt áll meg. A törékeny test remegni kezd, majd elképesztő lassúsággal, fokozatosan belátást enged könnyáztatott, mocskos, sebhelyes, mégis szabályos, szépívű arcára. Drágakőként csillogó, nagy szemeivel végig méri a rácsok túloldalán, lázán álldigáló, teljes katonai szerelésben feszítő, gúlyos mosolyú nőt. A lány megfeszül, szemében felgyullad a mérhetetlen düh és gyűlölet tüze. Emberfeletti gyorsasággal ugrik neki a hideg, rozsdás rácsoknak, és olyan erősen kapaszkodik beléjük, hogy vékony, csontos ujjai elfehérednek. 

Egyikük sem szól, csak némán farkasszemet néznek, mígnem egy erős férfihang kiabál valamit a szőkének, mire  az említett megfordul, aztán ismét visszanéz, hogy egy utolsó érzelemmentes, kárörvendő vigyort megeresszen. Ezután félre áll, hogy a rab is láthassa mi folyt eddig a katona háta mögött.

Két izmos kar, egy erőtelen férfit húz, két vállánál megragadva, majd mikor már elég közel érnek, hagyják elterülni a földön a fiatal testet arcával fölfelé. Ő volt az. A vasoszlopokhoz eddig erősen ragaszkodó lányból fájdalmas visítás tör fel, és szintén a talajra rogy, kínjában a falat kaparja dobhártyát szaggató sikítozásai kíséretében.

Aztán egyszerre minden elsötétül.

 

"Ez a fájdalom lesz neki a legszörnyűbb: mert nincs nagyobb kín annál, mint ha az ember bosszút akar állni és nem tud bosszút állni."

Nyikolaj Vasziljevics Gogol